Jászkunsági gyökerek Kunszentmártonban

29388513_1619870351431430_5933874048185401344_o

Reklámok
Kép | Posted on Szerző: | Címke: , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Könyvbemutatók (2018. március)

28701403_1973013916050999_2347396531344030912_o (1)

Kép | Posted on Szerző: | Címke: , , , , , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Elődeink üzenete a mának

A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Tudományos Egyesület és a Túrkevei Kulturális Egyesület, valamint a Karcag Városi Önkormányzat és a Kisújszállás Város Önkormányzata mint társrendezők tisztelettel meghívják Önt, és hívnak minden kedves érdeklődőt az Elődeink üzenete a mának című tanácskozásra és könyvbemutatóra.

Karcag: 2018. március 22. 9:30 – 13:00

Kisújszállás: 2018. március 23. 9:00 – 13:00

orsipiros2

A meghívó letölthető az alábbi linkre kattintva.

Kép | Posted on Szerző: | Címke: , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Rideg István a Jászkunság legújabb kötetéről

Könyvismertető a Jászkunságról

(Jászkunság 5.
A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Tudományos Egyesület évkönyve.
Szerk. Örsi Julianna.
Szolnok, 2017.383 p.)

Számomra minden egyes könyv megjelenése ünnep. Most pedig engem ért az a megtiszteltetés, hogy a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Tudományos Egyesület 2017. évi, immár 5. évkönyvét bemutassam. Igyekszem mindenkiről mértéktartással szólni.
Kezdem azzal, hogy november elején a mesterszállási Kovács János író-könyvtáros barátom felhívott, és eldicsekedte, hogy nagyon szép az idei Jászkunság évkönyv is. A címlapon színes felvétel a 2013-as túrkevei birkafőző verseny első helyezettjéről, főzés közben látjuk őt. A hátlapon meg vagyunk örökítve mi is, szintén színesben: „alkotó eszmecsere a karcagi birkafőző fesztiválon: Rideg István, Kovács János és Györfi Sándor.” Jól el vagyunk kapva, ahogy humorizálunk valamin. És még ott van a hátlapon az ő dolgozatához illő szemléltetés is, öt szép kerámia a Draskovics-gyűjteményből. Lelkesen mondja továbbá, hogy neki itt hét írása jelent meg! Az egyikben a kishazánk új Kossuth-díjasát, a Zagyvarékason született Serfőző Simon költőt köszönti. És közli velem, hogy közös barátunk, Serfőző Simon is nagyon magas színvonalúnak tartja ezt a kötetet.
Később aztán Bihari György barátom, akinek az Apáink hagyatéka (2015) című vallomását szerkesztettem, szintén megerősít bennünket, szerzőket, hogy „ez egy nagyszerű könyv, különben.”
Valóban, grandiózus vállalkozásoknak mondhatók ezek az évkönyvek. Örsi Julianna szerkesztő most 26 szerzőt nyert meg az ügynek. Többek között a történettudomány, a földrajztudomány, néprajztudomány, a régészettudomány egy-egy kandidátusát, de szerepel itt a régészek, a néprajzkutatók, helytörténet-kutatók mellett középiskolai tanár, nyugalmazott tanszékvezető egyetemi docens, mérnök-közgazdász főiskolai tanár, egyetemi adjunktus, művelődésszervező, kulturális menedzser, múzeumigazgató, könyvtáros, biológus emeritus professzor, irodalomtörténész stb. Főleg szerte a megyéből írnak ide. Szolnokról, Törökszentmiklósról, Jászberényből, Jászjákóhalmáról, Tiszafüredről, Karcagról, Mesterszállásról, Túrkevéről, Abádszalókról, Mezőtúrról, Kunhegyesről, Kisújszállásról, Jászladányról. De írnak az ország más tájára elszármazottak is: Kecskemétről, Budapestről, Szarvasról, Debrecenből. Sőt, van már egy nagy jövő előtt álló karcagi középiskolás tanuló is!
Ennek a 26 embernek 55, széles körű munkáját összefogni, irányítani, rendszerezni nem lehetett könnyű! Csak nagy elszánással, elkötelezettséggel, missziós hajlammal, szívvel-lélekkel lehet az ilyet csinálni! És erre képes Örsi Julianna, miközben könyveket ír, szerkeszt, konferenciákat szervez, továbbá előadásokat tart országszerte itthon, illetve még külföldön is. Ez az életem, mondja. Mellesleg szólva: Örsi Julianna itt 16 írásával járult hozzá az antológia sikeréhez.
A kötet 10 blokkból áll össze. Ezekből kiemelkedik az I. rész.

Az I. rész a magyar tudomány napja, november 4-e alkalmából Abádszalókon 2016-ban tartott tudományos ismeretterjesztő konferencia anyagát gyűjti egybe. A megye kulturális értékeinek sokszínűségét élvezhetjük itt, csokorba kötve. Szathmári István nyelvészprofesszor barátom szerint „nagyon jó, hogy Abádszalókon terjesztettétek az igét, igenis a jó ismeretterjesztő munkára szükség van manapság is”. Itt kilenc szerző szólal meg.
Pásztor István Zoltán Abádszalók 1896-os létrejötte óta eltelt idejét tekinti át. Nagyon elgondolkodtató figyelemfelhívása Abádszalók 1990-es és 2011-es korfájának összehasonlítása. Amíg az előbbi kiegyensúlyozott, és harang alakú, az utóbbi urna alakú, mert csökkent a fiatalok aránya és növekedett az idősek aránya. „A 60 év feletti korosztályokban mindenhol nőtöbblet alakult ki.” Javaslat: „nagyon komoly idegenforgalmi fejlesztésekre lenne szükség.
Bathó Edit lenyűgözően beszél a legendás, faragott elefántcsont Lehel-kürtről. Idézi Kálti Márk Képes Krónikáját a gyászos 955-ös augsburgi vereségről. Majd arról is szól, hogy a 17. században már a jászberényi főtemplom falán függött ez a 9-10. századi bizánci munka, amely valaha vadász- vagy harci kürt lehetett, és a 12. században került a jászokhoz. Ez a kürt a jász összefogás legfőbb jelképe, a főkapitányok méltóságjelvénye. Megtudjuk, hogy 1857-ben a Jászberénybe látogató Ferenc József császár és Erzsébet császárné is ittak belőle – bort. 1898-ben megszólaltatták. 1953-ban a dévaványai Kádár Ferenc pásztor szólaltatta meg. 2008 óta pedig Budapesten a Nemzeti vágta lovas bemutató döntő futama a Lehel-kürt hangjával indul. 2014-ben avatták fel Jászberény főterén Melocco Miklós és Párkányi Raab Péter Lehel vezér című expresszionista szobrát. Ez az írás a kötet egyik legfőbb ékessége.
Örsi Julianna elismerően ír a lovas bandériumok szimbólumteremtő szerepéről. Jó tudni, hogy 1990-ben a jász-, 1995-ben a kiskun- és 2001-ben a nagykun bandérium alakult meg. Igen figyelemre méltóak Bánkiné Molnár Erzsébet, Bagi Gábor és Botka János publikációi. Csak néhány példát említenék a jászkun ünnepi bandériumok felvonulásai közül: 1745. július 11.: a redemptio közgyűlési ismertetése Jászberényben, 1764. június: Vácott tisztelgés Mária Terézia előtt, 1845. október 12-13.: Széchenyi Istvánt kísérik el a nagykunsági útján Madarasra, Kunhegyesre, Kunszentmártonba, 1857.május 23-án I. Ferenc Józsefet és feleségét fogadják Jászberényben. Ott vannak 1867. június 8-án I. Ferenc József koronázásán is, a budai várban.
Nagyné Bedő Ildikó arról értekezik, hogy Túrkeve legnagyobb közösségi ünnepe, a Kevi Juhászfesztivál 1998 óta milyen „sokat lendített Túrkeve ismertté tételében.” Már a külföldi, a francia, a lengyel, az erdélyi, a kárpátaljai és az újvidéki testvérvárosokból is voltak vendégek. A juhászfesztivál idején pásztor-dalversenyt is szoktak rendezni.
Herbály Katalin a Hatkunság egyik települése, Kunmadaras Honismereti Egyesületét mutatja be.
Tóth Albert a megszokott módon, élvezetesen, gazdagon hivatkozik az elődökre, idéz a példaadó nagyemberektől, amikor a tájszemléletű beavatkozásokról beszél a Közép – Tisza – völgyben.
A görög bölcs, Thalész szerint a víz a legfontosabb őselem, mindennek a princípiuma”. „Találóan jegyezte meg Széchenyi István: a Tisza-völgy fajtánk bölcsője. Jókai Mór is hasonlóan vélekedett: a Tisza nemzője a magyar népfajnak.” Szívesen idéz Györffy István Nagykunsági Krónikájából. „Az itt élő ember nem sürgette a vizek lecsapolását. Ha rajta állott volna, ma is minden úgy lenne, mint régen volt. A vízi életbe századok alatt belenőtt, s ma úgy érzi magát, mint a partra vetett hal.
Tisztázza az Abádszalók határában levő Mirhó-fok és az Ecsegfalván levő Mirhó-torok szerepét. „A Nagykunság és a Nagy-Sárrét mocsárrengetegeit az ún. Mirhó-hidrológiai tengely szervezte egységes vízrendszerré. Megtörténhetett, hogy a Mirhó-fokon kiáramló Tisza vize a Berettyó-Körös völgyeletébe is eljutott, mígnem máskor az áradó Berettyó vize a Mirhó-torok nevű laposon kilépve a folyó medréből Bánhalmáig, s a mai Abádszalókig folyt, s nem egyszer a Tiszába is beleömlött.”
A Mirhó-gát 1787-ben épült meg. Hitet tesz Széchenyi tevékenysége mellett. „Az 1846-ban elkezdődött Tisza-völgyi nagyszabású folyamszabályozási munkálatok (Széchenyi–Vásárhelyi-program) szükségszerű beavatkozások voltak a polgári fejlődés feltételeinek megteremtése miatt. A népességgyarapodás, az ipar, a mezőgazdaság és a közlekedés fejlődése mind nagyobb árvízmentes területet igényelt.” Ugyanakkor Széchenyi tájszemléletű nézeteit is hangsúlyozza:  “a vízbajok megszüntetésének természetes sorrendje a szabályozással egybekapcsolt ármentesítés és az azt követő lecsapolás, amiket azután az öntözésnek kell betetőznie.
Szentpéteriné Lévai Mária Kunhegyes helyi értékeiről, identitásáról szól. Miközben büszkén említi, hogy „Az Alföld legnagyobb befogadó képességű kéttornyú református temploma Hild József tervei alapján készült (1822-1843), az “Alföld katedrálisának” is szokták nevezni.” Továbbá hangsúlyozza, hogy „díszítőművészetünk két legrangosabb eleme, a kunhímzés és a vert csipke is az elsők között vált értéktárunk részévé.”
A tiszafüredi Fodorné Hámori Ágnes a papok, pedagógusok és könyvtárosok ismeretterjesztő tevékenységéről ír dolgozatot. Szorgos munkával húsznál is több személyt sorakoztat fel, akiknek fontos szerepük volt a település közéletében.
Rideg István Körmendi-kutató, a Körmendi Lajos-monográfia szerzője, illetve Körmendi Lajos összes műveinek egybegyűjtője és kiadója tömören összefoglalja a Nagykunság elkötelezett írója jelentőségét. 23 önálló kötete jelent meg. „Sírhelyén kőbe vésve áll a szállóigévé vált búcsúmondata:  Jó volt köztetek! A berekfürdői díszkúton (Körmendi-kúton) van kőbe vésve egy másik szállóigéje, a simogató, dajkáló hazaszeretetének talán a legszebbik kézjegye: Ha Berekben délibáb vár, / ne csodálkozz: / itt lakik a nyár. 

Az évkönyv II. részében a történelem és a régészet kap helyet.
Cseh János szolnoki régész Törökszentmiklós, Tiszapüspöki, Szajol, Szolnok, Rákóczifalva, Kengyel térségében végzett kutatásokat. Kengyel környékén például a gepida fazekasság jelenlétét állapította meg, földbe ásott gepida házra lelt. Tiszapüspökinél gepida temető van. Léteztek erre Kr.e. 5. évezredbeli települések is. A keltáknak elszórt, apró településeik voltak. Szolnok mellett késő vaskori, kora népvándorlás kori emlékanyag van.
Selmeczi László ígéretes című oknyomozó dolgozatot ír: Jászdózsa rejtélyei. Már a település neve is eredetileg Dósa, a Dávid név rövidített, becéző formája. És „lehetséges, hogy Dósa már 1322-ben fennállt”.
Bagi Gábor a Jászkun Kerület és Jászberény 1865.évi építési rendszabályáról tudósít. Érdemes, és talán tanulságos is, átrágni magunkat rajta. Pontosan szabályozzák a középületek és kisebb lakok teleknagyságát, a szomszédtól való távolságot, az építkezés anyagát (tégla, vályog, de a nyers föld tilos), a tető anyaga cserép, fazsindely (nád csak kivételesen engedhető meg). Csak megjegyzem, közbevetőleg, hogy Karcagon még ma is van, szinte minden utcában, nádtetős ház! Meghatározzák a szoba magasságát, a fő falak, a közfalak vastagságát. Az építkezés a község szépítését is szolgálja! A meglévő fonott vagy deszkakéményeket téglára kell cserélni. A kéményt minden hónapban seperni kell! A hamut tilos az utcára hordani, az udvaron gödörben kell tárolni. A kerítések szilárd anyagból legyenek. Legyenek tűzoltó eszközök! A takarmányos kertekben tilos a pipázás. Tilos a szomszéd ház falához gyúlékony anyagot rakni. Tilos a szemetet az utcára hordani! (Megjegyzem, epésen, lehet, hogy még ma sem tartják meg mindenütt ezeket a szabályokat.)
Országh László a „dédapám emlékére”ajánlással Országh Sándor küzdelmes életútját írja meg hangulatosan, választékosan, 29 képpel is illusztrálva. A dédapa 1916-ban önkéntesként vonul be a Nagy Háborúba. Megjárja a román, az orosz, az olasz frontot, majd vöröskatona lesz, végül Horthy Nemzeti Hadseregének tisztje (1919-1928), a budai várban testőr őrmester. Mivel kenderesi lányt vesz feleségül, 20 éven át a kenderesi Horthy-kastély lakói lesznek. Ők vezették a gazdaságot, a konyhát. 1945-ben kitelepítik őket, 1947-ben térhettek vissza, és a kastélykert egykori kertészlakában élhettek a halálukig.
Kovács János a két világháború mesterszállási emlékezetéről ír. „A mi kis falunkból 85 ember esett el az első világháború kegyetlen vérzivatarában”. „A mesterszállási második világháborús emléktáblán 23 név szerepel, és 1989. március 15-én, a megyében először lett elkészítve, felszentelve és megáldva.” Fájó szívvel, ó de nagy igazságot mond ki! „Hiszen talán nincs is olyan magyar család, amelyet a két szörnyű világháború valamiképpen ne érintett volna.” „Legyen a múlt, a történelem életünk nagy tanulsága, az emlékezés pedig tisztességünk, emberségünk próbaköve.
Hadnagy Imre József kunmadarasi gyerekként átélt 1956-os emlékeit szedi össze, és egészíti ki a felnőttkorban szerzett ismereteivel.
Besenyi Vendel a jászberényi 1956 emlékezetéről ír tárgyilagosan.

Az évkönyv III. blokkja a társadalomföldrajzé és a néprajzé.
Csatári Bálint az elmúlt két évtized alföldi változásairól értekezik. A kutató és egyetemi oktató az elmúlt két évtized súlyos agrárproblémáira világít rá. Bevezetőül rögzíti, hogy az Alföld „mezőgazdaságának piac- és népességeltartó képessége drasztikusan lecsökkent. A városok hagyományos élelmiszeripara, de az államszocializmus időszakában telepített ún. >részlegipara< is összeomlott.” „Nem erősödött meg kellőképpen, és így nem vált társadalmi változásokat gerjesztő erővé az alföldi identitás.” Leírja, hogy 1991-ben az országgyűlés határozatot hozott az Alföld régió >időszerű tájvédelmi és tájhasznosítási kérdéseiről<. Aztán „több mint száz elméleti és gyakorlati szakember részvételével, gazdag módszertani apparátussal, több mint ötven különböző szintű és tematikájú szakmai tanácskozás, érlelő vita után újragondolták az >Alföld-szindróma< szinte minden akkor aktuális, vagy sokak szerint újjáéledő elemét.” Az elmélet gyakorlati megvalósítása azonban elmaradt. „A táj egészét uraló mezőgazdaságban nem történt meg a >termelés – feldolgozás – értékesítés< láncok elvárható újjászervezése, az európai uniós támogatási rendszerek pedig a legjobb talajú térségekben monokulturális agrársivatagot teremtettek, úgy, hogy a kárpótlás révén kialakult kusza (és részleteiben ismeretlen) tulajdoni viszonyok miatt e támogatás egy jelentős része a régió termelő vidékeiről már évtizedek óta elköltözött kárpótolt tulajdonosokhoz a városokba, vagy a fővárosba és környékére vándorol.” „S közben fokozatosan épült le az egykori mezővárosok színvonalas intézményrendszere, népességük csökkenése és öregedése folytán már alig rendelkeznek helyi társadalmi erőforrásokkal, energiákkal.” Csatári Bálint megállapítja, hogy a „a mindenáron való terület és településfejlesztési forrásszerzés vált az egyetlen céllá, úgy, hogy azoknak gyakran sem a környezeti hatásaival, sem a komplex térbeli (táji) externáliáival nem számoltak.” A záró gondolatok között megjegyzi, hogy „Nem következett be a valóságos regionalizáció.” Reméli, hogy „az egyre nyilvánvalóbb állandó növekedést és mértéktelen fogyasztást fel kell váltania a szükségletek kielégítését szolgáló erős helyi gyökerekkel is rendelkező gazdaságnak.” Úgy gondolja, a jövőben „A felülről vezérelt rendszereket az alulról építkező (…) a helyi közösség önrendelkezését kiinduló alapnak tekinthető modellek váltják fel.”
Bagi Gábor humorosra veszi a korabeli sajtóból vett bőséges idézetekkel színesített történetmondást, amikor a jászkiséri futó betyárról, Borsos Sándorról (1849-1877), az „Alföld réméről” ír. Dolgozata tiszta vadnyugatos alcímei is jelzik ezt: 1. Elindulás a bűn felé, 2. Hajsza az első elfogásig, 3. Az első elfogás és az első tárgyalás, 4. Szökés és a második tárgyalás, 5. A végső megváltás, a halál.
Fodor István Ferenc jászjákóhalmai helytörténész jó stílussal magyarázgatja, értelmezgeti édesanyja megtalált füzetének tájszavait, kifejezéseit. Az Egy tanyasi gazdaasszony feljegyzései (1951-1964) azért is érdekes, mert az állattenyésztéssel és növénytermeléssel kapcsolatos események egyúttal egy tanyasi életvitelt is rögzítenek.
Örsi Julianna a család fogalmáról, szerepéről, jelentőségéről beszélve megállapítja, hogy régen „Az egyének, a családok elfogadottsága (…) a közösség kontrollja alatt állott.” Az emancipáció azonban Magyarországon az 1970-es évekre már határozottan bomlasztotta a családokat. A gazdasági kényszer, az állam ideológiája ekkorra már legyengítette a család hagyományos patriarchális vezetését, a munkába állt fiatalasszony nem tudott már megfelelni például a parasztcsalád addigi stabil munkamegosztásának. A 20. század végére rohamosan nőtt a válások száma. Ez a gyereknevelésben okozta a legnagyobb kárt. Ráadásul az egyházak szerepének redukálása, a civil közösségek beszüntetése is hozzájárult, hogy a felnövekvő nemzedék gyökértelenné vált. „A mintaadás sem a családon belül, sem azon kívül nem biztosította a harmonikus családi életre való nevelést.” Örsi Julianna megállapítja: a család válságban van. Okosan sorra veszi a család alapvető funkcióit, ezzel igazolja az állítását. Biológiai: „egyre kisebb a gyermekvállalási kedv”, „Nő a gyermektelen házaspárok száma”. Gazdasági: a család már nem termelő egység, „nem történik munkába nevelés”.
Érzelmi nevelés: „A családban elmarad a nevelés és a mintaadás. A gyermek nem tanulja meg a családban az alapvető viselkedési normákat, erkölcsi szabályokat.” Megfelelő apa- és anyakép hiányában a gyermek arra következtet, hogy „nincs is szükség családra, házasságra.” „Elfogadja a szingli életmódot”.Társadalmi: „Mindez pedig a közösségben élés tagadását, az egyén szempontjainak eluralkodását jelenti össztársadalmi szinten.” Örsi Julianna a dolgozata végén megszívlelendő tanácsokat ad a korábbi rend visszaállítására. Például rehabilitálni kellene a család, a házasság intézményét. Az iskola, az egyház, a média népszerűsítse, erősítse a jól működő család eszményét, segítse a közösségek működését!

A IV. rész az Irodalomtörténet – tudománytörténet.
Rideg István arról értekezik, hogy „a globalista világ, a posztmodern kora nem kedvez a nemzeti értékeknek. Holott a szépirodalomnak – mint egykori középiskolai magyar-történelem szakos tanár mondom – igenis nevelnie kell: erkölcsre, öntudatra, nemzeti tudatra, a szépség felismerésére, az illő nyelvhasználatra, stílusra, a hagyomány tiszteletére.” Azt tapasztalja, hogy az életkori sajátosságok figyelembe nem vételével és az érzelmi nevelés elhanyagolásával egy időben a kíméletlen szelektálás olyan torzulásokhoz vezet, hogy például ma már, Arany János születésének 200. évfordulóján (2017.március 2.) meg kell védeni a János vitézt és a Toldit, a Toldi estéjét, mert lekicsinylik, ócsárolják őket. János vitézről azt állítják, hogy a világa „Rambo világa”, a Toldi meg csak „farkastaposó, malomkő-hajingáló hős”. A szerző útbaigazítást ad a népi írók (például Veres Péter, Szabó Pál, Sinka István) értékeinek, hitelességének felmutatásához. A hitelesség, mint érték dolgában a népi írók irodalmi szociográfiáival rokonságot mutató nagykunsági, karcagi alkotókra (Körmendi Lajos, Kárpáti Jenő, Erős András, Nagy Jenő, Bihari György, Kun Lajos) is felhívja a figyelmet.
Kovács János Serfőző Simont köszönti. „A zagyvarékasi tanyasi gyermekkortól hosszú és göröngyös út vezetett a Kossuth-díjig.” „Elkezdődik hazánkban az elidegenedés, a gyökértelenség, a hagyományok, erkölcsi értékek, vallás és kultúra lassú leépülése. Mára ennek a negatív folyamatnak keserű gyümölcsei tökéletesen megérlelődnek, mint azt napról-napra szomorúan meg is tapasztaljuk. E változó, változatos kor élője, tanúja, kifejezője, vizsgálója, hű krónikása Serfőző Simon.” „A kezdetektől máig fontos szempont volt Serfőző Simonnak, hogy a sok tekintetben ma is hátrányos helyzetű vidék is méltóan legyen képviselve az irodalmi életben és a könyvkiadásban.”
Örsi Julianna tömören emlékezik Kaposvári Gyula polihisztor egyéniségéről, a szolnoki múzeumvezetőről, az 1954-ben induló Jászkunság szerkesztőjéről, az ismeretterjesztőről, aki „a megye értelmiségét képes volt aktivizálni.”
Elek György (polgári nevén Ruzicska Ferenc) Kováts Mihály huszár ezredes életének elszánt, lelkes, szinte fanatikus kutatójáról, megírójáról, Póka-Pivny Aladárról (1881-1976) készít alapos, csaknem pozitivista módszerű, aprólékos anyagismereten nyugvó tanulmányt. (Körmendi Lajos nem véletlenül adományozta Elek Györgynek a „karcagológus” állandó jelzőt!) Kováts Mihályra (1722-1779), az amerikai függetlenségi háború és polgári forradalom legendás magyar hősére Magyarországon leghatásosabban Cyrus Vance amerikai külügyminiszter irányította rá a figyelmet, midőn 1978. január 6-án visszaadták a magyar koronázási ékszereket, és a beszédében megemlítette, méltatta őt. De hogy főképp Karcagon annyira népszerű lett (iskolát neveztek el róla, emlékhely emlékeztet a szülőföldjére, az iskola minden évben több napig tartó rendezvénysorozattal tiszteleg az emléke előtt), az leginkább Póka-Pivny Aladárnak köszönhető! Elek György méltó módon tárja elénk a gazdag életutat. Póka-Pivny kiváló műszaki szakember, kiváló úszó, autómobilozó, repülőpilóta, lapkiadó, szabadalmi bíró stb. volt.

A könyv V. része a határon kívüli kutatások köréből merít.
Örsi Juliannát az Amerikai Magyar Református Egyház 19-20. századi története is érdekli. Írásában először elénk tárja Amerika sokféle felekezetét, majd szól Kecskeméti Ferencről, aki 1881 és 1884 között az első református presbiteriánus magyar misszionárius volt New Yorkban. Majd a kivándorlók számának láttán – 1861-1898 között 319.303 bevándorló, 1899-1913 között pedig 1. 030.114 magyar állampolgár indult el Amerikába, főképp a földhiány miatt, főleg az ország északi-északkeleti megyéiből – nyomban az agyunkba villan, hogy nem sokat tévedett a költő József Attila a Hazám (1937) című szonettfüzér formájú politikai ódájában: „s kitántorgott Amerikába/ másfél millió emberünk.” Az ismeretlen környezetben ismeretlen munkát végzőket honvágy gyötri, lelki egyensúlyuk helyreállításában van nagy szerepe a vallásnak, a közös szertartásnak. Az amerikai magyar egyházmegye először a német egyházmegye kebelében volt, csak 1904-ben tagolódott be a magyarországi Duna-melléki Református Egyházkerületbe.
Rideg István az 1908-1914 között Amerikában, 1914-1921 között Túrkevén, végül Debrecenben szolgáló Baja Mihály (1879-1957) református pap költő verseskönyveit elemzi, kijelölve a poéta helyét a magyar irodalomban.
Örsi Julianna Tőkés Béla (1912-1961) végvári lelkész nagykunsági, karcagi gyökereiről ír előadást, amely a református lelkész egykori szolgálati helyén, Végváron is elhangzik 2017. február 21-én. A pap a román rendőri zaklatás áldozata lett.
A VI. blokk összefoglaló címe: Oktatás – művelődés – kultúra. Ez a rész is kilenc szerzőt szólaltat meg.
Éliás János végzős gimnazista díjnyertes pályamunkájával a Karcagi Református Gimnázium könyvtárának rejtőzködő kincsei, muzeális értékű régi könyvei közül mutat be nyolc művet. Csak gratulálni lehet a körültekintő szorgalommal forgatott és 18 szakirodalmi segítséggel összeállított, elemzett pompás anyaghoz! Az iskola legrégibb kincse Thuküdidész legfőbb műve, A peloponnészoszi háború. „Történetírása azért olyan jelentős, mivel ő elsősorban a tényekre támaszkodott, melyeket gyűjtött és rendszerezett munkájában. A tényekhez való ragaszkodását igazolja, hogy a műben egyáltalán nem hivatkozik az istenekre.”„1528. szeptember idusán (azaz közepén) nyomtatták Párizsban, ezzel ez a könyv iskolánk legrégebbi hagyatéka. Az eredeti művet ógörög nyelvezete okán Laurentius Vallentis fordította latinra.” A tanuló a szakirodalomban utánajár annak is, hogy ki volt a könyv egykori tulajdonosa. „Az előzéklapok hibátlan állapotúak, az egyiken egy 1792-es >Georgii Csanády< (Csanády Györgyé) bejegyzés található, mely utal az akkori tulajdonosára, Csanády Györgyre. Csanády egy 18. században élt könyvgyűjtő nemes volt.” Közelebbről: 1747 és 1793 között élt Bihar megyei főszolgabíró. Antonio Bonfini műve is megtalálható az iskolában. „A Thúróczy-krónika alapján dolgozva Bonfini 1497-ben fejezte be a Rerum Hungaricarum decades című művét, melynek címét >A magyarok történetének kezdetei<-ként lehet fordítani.” De az is kiderül, hogy ez „nem az eredeti kódex vagy annak másolata, hanem 1606-ban nyomtatták Hannoverben, Zsámboky János (Ioan. Sambuci) kutatásai és kiegészítései alapján.” Éliás János gondosan közli a könyvek állapotát, minőségét, kötését, méreteit, a borítók fakszimiléjét stb. Bemutatja továbbá Homoródszentpáli Nagy Ferenc fordításában és versbe szedésében (hogy a diákok könnyebben érthessék és tanulhassák!) Verbőczi István törvénykönyvét, melyet 1699-ben adtak ki Kolozsvárott. A karcagi történelemszerető diákok kézbe vehetik ezt a 15 x 10 cm-es régiséget, és olvashatják benne például az 1514-es paraszttörvényeket. Régies, veretes magyar nyelvezeten. De megtalálható a karcagi iskolai könyvtárban az első magyar regény is, Dugonics András Etelkája, amelyet Pozsonyban és Kassán adtak ki 1788-ban. A teljes címe a következő: Etelka, egy igen ritka magyar kis-asszony Világos-váratt, Árpád és Zoltán Fejedelmink ideikben. (Zárójelben csak megjegyzem, a regény sikerét az is bizonyítja, hogy megjelenése után milyen sok Etelka született a magyar családokban. Még az én nagymamámat és édesanyámat is Etelkának hívták!) A szerző nem felejti el megemlíteni, hogy „a lábjegyzetben megjelenik a Kun Miatyánk a 384-389. oldalon”. Íme, az identitásra nevelés-nevelődés egyik szép lehetősége! Tudja ezt Éliás János is. Mert azt írja: „A Kun Miatyánk is azért kerülhetett a lábjegyzetbe, mivel a kun nép az Árpád-korban nagy szerepet játszott.” Éliás János mintaszerűen vonja le a munkálkodása legfőbb tanulságait is: „számtalan kötet a peregrináció vagy hagyaték útján, diákok által került a gimnázium tulajdonába”, „a tanulás, ismeretterjesztés céljából”, „a könyvek által még jobban megismerhetjük a református alapítású iskola szellemiségét, mivel a kiemelt szerzők többségében protestáns vallást képviseltek, azon belül is a református felekezetet (Budai Ézsaiás, Budai Ferenc, Homoródszentpáli Nagy Ferenc).” Éliás János írása egyértelműen az évkönyv egyik legnagyobb meglepetése!
Örsi Julianna megvizsgálja a 19-20. századi külföldi iskolák, eszmeáramlatok hatását is a magyar református egyházra. Felsorolja Alexander Neil Sommerville törekvéseit az egyházi élet intenzívebbé, változatosabbá, hangulatosabbá tételére (vasárnapi iskola, missziói iskola, irodalmi önképzőkör, varróóra, tanítói bibliakör, házi istentisztelet stb.), továbbá az 1888-as magyarországi térítő útja helyszíneit. Még Túrkevén is evangelizált, 3 ezer ember előtt. Majd szól a „sokkoló Trianon” utáni magyar megújulási mozgalomról, a belső missziói munka területeiről (igehirdetés írásban, szóban, vallásos nevelés a családban, az igehirdetés az iskolán kívüli egyesületekben, az egyháztagok rendszeres látogatása, szegénygondozás, szórványgondozás stb.). Kiemelten foglalkozik az egy időben Karcagon is szolgáló, tragikus körülmények között elhunyt Pap Béla politizáló református lelkész (1907-1957) egyesületi, lapszerkesztői, irodalmi, illetve publicisztikai munkásságával. Részletesen ismerteti a Társadalmi rendszerváltoztatás: Evangélium (1934) című könyve koncepcióját, a szeretetre alapozott, theocentrikus evangéliumi szocializmus tartalmát.
Kovács János munkájának címe: Györfi Sándor és a Mezőtúri Művésztelep. Kimondja azt, amit a Nagykunságban mindenki tud. „Művészete országosan ismert, alkotómunkája már bőven megérett a Kossuth-díjra.” Név szerint sorba veszi mindazokat, akik az elmúlt 35 év alatt „megfordultak a művésztelepen, alkotásaikkal erősítették, gazdagították azt”. Szép számmal vannak közöttük külföldiek is, akik szintén kíváncsiak voltak a szorgalmas mester viaszveszejtéses módszerére. Van közöttük lengyel, mongol, udmurt, szlovák, cseh, kubai, ukrán, észt, holland, bolgár is. Említi, hogy Györfi Sándor még Nyíregyházán (Sóstón) is vezet alkotótelepet, sőt a horvátországi Lendván is. Kovács János felsorolja azokat a műveket, amelyeket Györfi mester Mezőtúrnak alkotott. „A legjelentősebb (s talán legrégibb is) az Újvároson lévő Kubikos emlékmű (1988).” Jelentőségét kiemelendő, idézi mellé Jókai Mórt. „Minden munkás előtt tisztelettel hajtom meg fejem, de a tiszamenti kubikosok előtt levett kalappal haladok végig, mert azok az Isten munkásai.” Említi többek között az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékművét (2006) is.
Fodor István Ferenc Jászjákóhalma szülöttje, díszpolgára, Laki Ida festőművész életművéből szemelvényez, részben Losonczi Miklós, Pap Gábor, Egri Mária, Aradi Nóra művészettörténészek méltatásait is felhasználva.
Kovács János a dr. Draskovits Dénes-féle kerámiagyűjtemény keletkezéstörténetéről ír, amely „világszerte is egyedülálló,” hiszen a 433 kerámiából 250 darab Badár – alkotás. Az egykori mezőtúri polgármester a 45 éve gyűjtött kollekciót 2016. március 19-én egy szép ünnepély keretében Mezőtúr városának ajándékozta. „Badár Balázs (1855-1939) a magyar kerámiaművészet nagy, külföldön is elismert és méltatott alakja volt.” Kovács János nem felejti el említeni Móriczot sem. „A legrégibb mesterség a fazekasság, és a világon az első fazekas maga a Jóisten volt, mondta annak idején Badár Balázs Móricz Zsigmondnak az 1927-es >Mezőtúri csöcsös korsó< című riportjában, amely máig a legjobb írás a mezőtúri és egyetemes kerámiaművészet nagymesteréről.”
Csatári Bálint a 2009-ben Karcagon elhangzott magyar kultúra napi ünnepi köszöntőjében nagyon frappánsan egy Kiss Benedek költőtől vett idézetből, hitvallásból kiindulva – „Asszonyról, Istenről, hazáról Alföldül érzem, alföldül gondolkodom” – a szavakat sorra véve, fejti ki az emlékeit, véleményét róluk. „Asszonyról gondolkodni mit jelenthet? A gyökereket, a termékenységet, a szerelmet, de egyúttal a jövőt is, hiszen valójában nekik köszönhetünk mindent. Az általam ismert karcagi asszonyok, felmenőim: dédanyám, nagymamám, nagynénéim, összes asszony-rokonaim valamennyien csodálatosak voltak. Szépek és erősek. Szorgalmasak és családszeretők. Valóságos művészei a karcagi hímzésnek.”
Rideg István Tájaink légkörében című túrkevei kiállítást megnyitó beszédében Györfi Sándor szobrászművész szobrait, kisplasztikáit, Papi Lajos fotóművész és dr. Tóth Albert biológus fotóit elemzi, értelmezi, részletesen, mert azok a „bennünk megindult szellemi erjedéssel a közös tájhazánk szeretetét szolgálják.”
Bán Andrea a Törökszentmiklóson S. Kovács Ilona által megnyitott Kunok kincse: a kunhímzés című kiállításról tudósít, amelyre Berekfürdő, Karcag, Kisújszállás, Kunmadaras, Kunhegyes, Túrkeve és Törökszentmiklós hímzői küldték el a munkáikat.
Örsi Julianna a Generációk együttműködése címmel egy sikeres túrkevei táborról ír, ahova eljött Jorma Attila finn szakember és török felesége, a vajdasági Kórizs József helytörténész, Karácsony Sándor filmrendező is.
Nagy Anita a Ki játszik ilyet?- hagyományápolás a Nagykunság népi gyermekjátékainak megismerésével című nyertes pályázat programját ismerteti.
A kötet VII. egysége a sikeres projekteket ismerteti.
Örsi Julianna egymás után sorolja és értékeli őket. Ezek a Kulturális értékek Jász – Nagykun – Szolnok megyében – rendezvény Abádszalókon, továbbá A Kunsághoz kötődő református lelkészek, az Emlékülés, konferencia, emléknap Túrkevén, a Kikre emlékezünk az első világháborús emlékműnél?, végül az Emlékezet határok nélkül.
Kovács János írása (Mozzarella – Egy sikeres mezőtúri projekt) a mezőtúri tejtermelő bivalytelep átadó ünnepségéről tudósít.

A VIII. egység a Könyvismertetések – könyvajánlók.
Szendrei Eszter az Örsi Julianna szerkesztette Palástban – Nagykunsági és kötődő lelkészek bizonyságtétele igével, tollal, tettel a magyarságért (Szolnok-Túrkeve, 2016.) című könyvről ír recenziót. „Mégsem >provinciális< ez a kötet, mert amint a bemutatott sorsok is jól tükrözik, az emberi helytállás, a sorsfordító időkben való tettre készség, a saját elvekhez, a hithez és a választott közösséghez való hűség átível falvakon, nagyvárosokon és tengereken.”
Gánóczy Ferenc az Örsi Julianna szerkesztette Helytállás a hazáért, a családért – Jászkunsági emlékek az első világháborúból (Szolnok – Túrkeve, 2017.) című könyvet mutatja be. Azt mondja, ez „egy rendkívül korszerű könyv. Egy-két évtizeddel ezelőtt még az volt az általános vélekedés, hogy az átfogó, nagy lélegzetű történeti munkák képviselik a színvonalat. Ma már tudjuk, hogy a történelmi események lelkét, mélységét a mikrotörténeti munkák nem kevésbé ragadják meg.”
Szarka József a Barna Gábor által szerkesztett Mortun falu. 800 éves Kunszentmárton. 1215-2015. (Kunszentmárton, 2016.) című könyv ajánlója. „A kötet a Váradi Regestrumból származó idézettel indul, mely az 1213-1215-ös évek valamelyikéből tartalmazza Kunszentmárton első említését. A jogesetben a két peres fél között a békekötést többek közt a Zounuc provinciából való Michael, Mortun falu ispánja (comes de villa Mortun) és a Pou faluból való Modrus segítik.” A könyv, „várható, hogy megkerülhetetlen szakirodalom lesz a Váradi Regestrummal foglalkozó, vagy azt forrásként használó kutatók és egyetemi hallgatók számára, és reméljük, hogy tartalma valóban bekerül a helyi iskolák tananyagába is.”
Bathó Edit A Jászkunság 1699-ben – Pentz János összeírása a Jászkunságról című könyvre irányítja a figyelmet. „A Pentz János által készített összeírás fontos dokumentuma a 18. századi Jászkunság történetének, gazdálkodásának, életmódjának.” „Az ügy jelentőségét jelzi, hogy négy város múzeuma fogott össze kiadására: a Jász Múzeum – Jászberény, a Györffy István Nagykun Múzeum – Karcag, a Kiskun Múzeum – Kiskunfélegyháza, és a Thorma János Múzeum – Kiskunhalas.”
Vincze János Farkas a Kiss Ágoston jászladányi tanító naplója (1823 – 1869) ismertetője. Az impozáns kötet, mint mondja: „egy jászladányi ember szemszögéből mutatja be a világot. Egy olyan világot, amely éppen jelentős változásokon megy át. És egyben egy országét is, szűkebben pedig egy falu életét is, amelyek szintén e hatalmas változások részei voltak.”
Kovács János Rideg István Körmendi-monográfiájáról ír recenziót. „Leginkább talán és legtömörebben,>képileg< Papi Lajos fotóművész barátunk tapintott rá a trilógia lényegére, igazi aprólékos szépségére és értékeire, amikor a könyvbemutatón azt mondta nekem, hogy Rideg Pista szinte minden fűszálat megírt, beleírt a könyvbe, amire Körmendi Lajos az életében rálépett.”
Kovács János Ötvös Lászlót, illetve Kunmadarasi Bibliás Krónikáját dicséri. „2015-ben jelent meg, éppen a szerző 85. születésnapján”. „Dr. Ötvös László lelkipásztor, költő, író és Biblia-gyűjtő sok ember rokonszenvét, szeretetét megérdemelte hosszú, alkotó, könyvekkel kísért életpályáján, amely még hosszú és gyümölcsöző legyen.”

A kötet IX. része a civil szervezeti élet teendőiről szól.
Örsi Julianna készíti el a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Tudományos Egyesület beszámolóját a 2016. évről, a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Tudományos Egyesület 2017. évi munkatervét, a Túrkevei Kulturális Egyesület beszámolóját a 2016. évről, valamint a Túrkevei Kulturális Egyesület 2017. évi munkatervét is.
A kötetet záró X. rész egy nekrológ.
Rideg István búcsúzik benne a harmincéves betegsége után elhunyt tanártársától, Kádár Páltól: In memoriam Kádár Pál (1931 – 2017).
Ennek a szép és jó – írásokban és illusztrációkban is gazdag – kötetnek a megjelenését a Magyar Művészeti Akadémia és a Reformáció Emlékbizottság támogatta. A mai, olykor már-már szélhámosan anyagias világunkban nagyon nagy szó, hogy a szerzők a közösségi érzésüktől, lokálpatriotizmustól vezéreltetve önként, önzetlenül végezték el, írták meg a munkáikat, és nem kértek érte tiszteletdíjat, egy fillért sem.

2017.december 7. Rideg István
irodalomtörténész, ny. középiskolai tanár, Karcag

Kategória: Kiadványok | Címke: , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

A szoljon.hu képes beszámolója a tudomány napi konferenciáról

Ujvári László felvételei a kunmadarasi tanácskozásról

Kategória: Egyéb | Megjegyzés hozzáfűzése

Jászkunság bemutató Szolnokon

Kép | Posted on Szerző: | Címke: , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Honismeret, helytörténet Jász-Nagykun-Szolnok megyében

Tudománynapi konferencia Kunmadarason 2017. november 11-én

 Meghívó [PDF]

Kategória: Rendezvények | Címke: , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése